A légzés híd a test akaratlagos és akaratlan rendszerei között — az egyetlen funkció, amely automatikusan működik, mégis tudatosan irányítható. A Wudang harcművészetekben ez a kettős természet teszi a légzést a fizikai test és a belső energetikai rendszer összekapcsolásának elsődleges eszközévé. A Sānfēngpài tanterv minden gyakorlata — az alapállásoktól a haladó Nèidān (内丹) meditációig — külön figyelmet fordít a légzésre.

Tǔnà (吐纳) — Kibocsátás és befogadás

A daoista légzésgyakorlat klasszikus kifejezése a Tǔnà (吐纳). A Tǔ (吐) jelentése: kilélegezni vagy kibocsátani. A Nà (纳) jelentése: befogadni vagy belélegezni. Együtt az alapvető cserét írják le: a réginek elengedését és a friss befogadását. Ez nem pusztán fizikai folyamat — a hagyomány a légzést a gyakorló és a Qì (气, életerő) közötti legkönnyebben hozzáférhető kapcsolódási felületként érti.

A Tǔnà gyakorlat megelőzi a modernebb Qìgōng (气功) kifejezést, és legalább a Hadakozó fejedelemségek korából (i. e. 475–221) származó szövegekben is megjelenik. A Dǎoyǐn Tú (导引图), a Mǎwángduī (马王堆) sírból származó selyemfestmény (kb. i. e. 168), légző- és nyújtógyakorlatokat végző alakokat ábrázol, amelyek a legkorábbi dokumentált Tǔnà gyakorlatok közé tartoznak.

Természetes légzés (自然呼吸 Zìrán Hūxī)

A Wudang gyakorlat alapértelmezett légzésmódja a természetes légzés — olyan légzés, amelyet nem kényszerítenek semmilyen meghatározott mintába, hanem a relaxáció és a helyes testtartás révén hagynak elmélyülni és szabályozódni.

Amikor a test megfelelően rendezett — a gerinc egyenes, a vállak lesüllyednek, a mellkas enyhén zárt (含胸 Hán Xiōng), a rekeszizom ellazult —, a légzés tudatos erőfeszítés nélkül természetesen elmélyül. Belégzéskor a has kitágul, ahogy a rekeszizom lesüllyed, kilégzéskor pedig összehúzódik, ahogy a rekeszizom felemelkedik. Ezt néha „hasi légzésnek” vagy rekeszizom-légzésnek nevezik.

A természetes légzés a legtöbb formagyakorlat során alkalmazott módszer. A gyakorló nem erőltet merev légzésmintát a mozdulatokra, hanem hagyja, hogy a légzés összehangolódjon a test természetes ritmusával. Idővel, ahogy a relaxáció elmélyül és a mozdulatok egységesebbé válnak, a légzés és a mozgás spontán szinkronba kerül.

Hasi légzés (腹式呼吸 Fùshì Hūxī)

Az alapvető hasi légzésben a has belégzéskor kifelé tágul, kilégzéskor pedig befelé húzódik. Ezt „normál” vagy „buddhista” hasi légzésnek nevezik (顺腹式呼吸 Shùn Fùshì Hūxī). Fejleszti a rekeszizom kontrollját, és megkezdi a gyakorló tudatosságának képzését az alsó Dāntián (下丹田) területére irányítva.

A fordított hasi légzés (逆腹式呼吸 Nì Fùshì Hūxī) megfordítja ezt a mintát: a has belégzéskor befelé húzódik, kilégzéskor pedig kitágul. Ez a módszer haladóbb, és kifejezetten a Fālìhoz (发力, erőkibocsátás) kapcsolódik. A gyűjtési szakaszban (belégzés) a gyakorló energiát sűrít a Dāntiánba. A kibocsátási szakaszban (kilégzés) ez a sűrített energia kifelé terjed az ütő végtagon keresztül.

A fordított légzést nem tanítják kezdőknek, mert elegendő rekeszizom-kontrollt és testtudatot igényel ahhoz, hogy feszültség létrehozása nélkül lehessen végezni. A túl korai próbálkozás általában sekély, erőltetett légzéshez és túlzott hasi feszültséghez vezet — vagyis éppen az ellenkezőjéhez annak, amit elérni hivatott.

A légzés összehangolása a formákban

A légzés és a mozgás összehangolásának általános alapelve:

Belégzés emelkedő, nyíló, gyűjtő, hátráló vagy befogadó mozdulatok során. Ezek Yīn-minőségű mozdulatok — befogadás, tárolás, előkészítés.

Kilégzés süllyedő, záródó, elengedő, előrehaladó vagy ütő mozdulatok során. Ezek Yáng-minőségű mozdulatok — kifejezés, átadás, cselekvés.

Ez iránymutatás, nem merev szabály. A gyakorlatban a mozdulatok határozzák meg a légzést — nem fordítva. Ha egy formasorozat gyors ütéssorozatot tartalmaz, a gyakorló nem vesz külön levegőt mindegyikhez. Ehelyett egyetlen kilégzés több ütést is hordozhat, vagy a légzés természetesen rövidebb lüktetésekre oszthatja magát.

A kulcsfontosságú alapelv az, hogy a légzést soha nem szabad visszatartani. A lélegzet visszatartása feszültséget kelt, korlátozza a Qì keringését, és blokkolja az erő átvitelét. Még a legrobbanékonyabb Fālì pillanatokban is tovább áramlik a légzés — a kibocsátást éles, fókuszált kilégzés kíséri, nem pedig visszatartott lélegzet, amelyet levegő után kapkodás követ.

Légzés a Zhàn Zhuāngban (站桩)

Az álló meditáció a légzést használja a belső tudatosság elsődleges fókuszaként. A gyakorló statikus testtartásban áll, és figyelmét a légzés természetes ritmusára irányítja. Ahogy a test ellazul és az elme lecsendesedik, a légzés spontán elmélyül és lelassul.

A haladó Zhàn Zhuāng gyakorlat kifejleszti azt, amit a hagyomány „egész testtel történő légzésnek” nevez (全身呼吸 Quánshēn Hūxī) — azt a szubjektív érzetet, hogy minden légzésciklusban az egész test részt vesz, nem csupán a mellkas és a has. Ez az érzet mély relaxációból és kitágult belső tudatosságból fakad, nem pedig bármilyen szándékos technikából.

Légzés és az orr

A Wudang gyakorlat általában orrlégzést használ — a belégzés és a kilégzés is az orron keresztül történik. Az orr megszűri, felmelegíti és párásítja a beáramló levegőt, az orrlégzés pedig többnyire lassabb, mélyebb légzésmintákat támogat. A szájon át történő légzést jellemzően meghatározott hangadásos gyakorlatokra vagy rendkívüli megerőltetés pillanataira tartják fenn.

A nyelv helyzetét — finoman érintve a felső szájpadlást az elülső fogak mögött (舌抵上腭 Shé Dǐ Shàng È) — minden gyakorlat során fenn kell tartani. Ez kapcsolatot hoz létre a Rèn Mài (任脉, Befogadó vezeték) és a Dū Mài (督脉, Kormányzó vezeték) között, teljessé téve a Mikrokozmikus pálya (小周天 Xiǎo Zhōutiān) körét, és lehetővé téve, hogy a Qì a fő meridiánhurokban keringjen.

Figyelmeztetések

A légzésgyakorlatnak fokozatosan kell fejlődnie. A mély légzés erőltetése, a légzésvisszatartások kényelmi határon túli meghosszabbítása, vagy a haladó fordított légzés megfelelő előkészítés nélküli próbálgatása szédülést, szorongást vagy fizikai kellemetlenséget okozhat. A daoista alapelv a légzésre ugyanúgy érvényes, mint minden gyakorlatra: kövesd a természetes fejlődést, ne erőltesd.